Ciao, Ferrari – Újra keresztet vethetünk az olaszok F1-es esélyeire?

Messiásként várták a Ferrari-rajongók, hogy Frédéric Vasseur elkezdje visszaterelni a helyes irányba a 2008 óta rendre tévúton kóválygó, a következő Forma-1-es világbajnoki címhez kötött álmait azóta dédelgető alakulatot. Egyáltalán nincs könnyű helyzetben az új csapatfőnök, mert úgy hírlik, máris kezd összeomlani a kártyavár, vagy éppen a sajtó próbálja kicsit még jobban széthúzni a ménest. Vélemény.

Mattia Binotto menesztésétől és Frédéric Vasseur szerződtetésétől joggal remélhették, illetve remélhetik azt a Ferrari szurkolói, hogy a maranellói gárda végre visszatalál a helyes útra. Arra az útra, amiről 2008 végén tévedtek le. A győztes útról.

Azután az elmúlt 15 év az unalomig és keservesen ismételt „Majd jövőre”-frázis jegyében telt, amivel szemben még Fernando Alonso és Sebastian Vettel sem jelentettek ellenszert, hiába tartoznak mindketten a Forma-1 meghatározó, többszörös világbajnokai közé. Leginkább arra vezethető vissza a Ferrari nyeretlensége, hogy amióta a 2000-es évek kulcsfontosságú sikerkovácsai, például Ross Brawn vagy Jean Todt távoztak a csapattól – sőt, azóta már nyugdíjba is vonultak –, az olaszok háza táján nemhogy hiányzott a harmónia, de még stabilitást sem sikerült kialakítani.

14 év, 4 csapatfőnök

Ezt jól jelzi, hogy miközben például a Red Bullt a kezdetektől, vagyis 2005-től fogva irányítja Christian Horner, Toto Wolff pedig 2014 óta tölti be ugyancsak sikeresen a Mercedes vezető tisztségét, a Ferrarit olyan periódusok is jellemezték, amikor gyakrabban cseréltek csapatfőnököt, mint más – aki kevésbé igényes magára – alsóneműt. Miután Todt 2007 végén leköszönt a Ferrari csapatfőnöki székéből, Stefano Domenicali munkáját a V6-os korszak első évében köszönték meg, az őt váltó Marco Mattiacci megbízatása pedig csak alig néhány hónapon át tartott.

Vettelével együtt Maurizio Arrivabene útja is 2015-ben vezetett Maranellóba, ám reményt adott egy új-, illetve újrakezdéshez, de hiába a biztató kezdés, 2017-ben és 2018-ban is alulmaradtak a Lewis Hamilton, illetve a Mercedes ellen folytatott világbajnoki versenyfutásban. Csapaton belül ezután egyre feszültebbé vált a légkör, az akkori elnök, Sergio Marchionne 2018 júliusi halála pedig csak olaj volt a tűzre, majd Arrivabene és az akkor még technikai igazgató Mattia Binotto viharos kapcsolata rányomta a bélyeget a csapatra.

2019-ben már Binotto ült a csapatvezetői székben, de az ő példája tökéletesen igazolta azt, hogy műszaki fronton lehet bárki akármennyire penge, korántsem jelenti azt, hogy rendelkezik olyan vezetői kompetenciákkal, amik szükségesek egy F1-es csapat irányításához. Való igaz, a Ferrari-féle, számtalanszor jéghegynek ütközött Titanic ezer sebből vérzett, az alapvetően a csapatfőnök felelőssége, hogy a megfelelő pozíciókba a megfelelő személyek kerüljenek. Műszaki melléfogások, sorozatos meghibásodások, valamint stratégiai baklövések végeláthatatlannak tűnő sora után csodaszámba megy, hogy csak 2022 végén döntött a Ferrari az újabb csapatfőnök-váltás mellett.

Kipukkanhat a Ferrari Vasseur-lufija

Ekkor került képbe Vasseur, aki korábban a nevelősorozatokban az ART Grand Prix-t tette sikeressé, majd a Forma-1-ben a Renault és a Sauber (Alfa Romeo) csapatát vezette. A francia szakember január 9-én vette fel a munkát a Ferrarinál, de mivel ekkor már javában zajlottak a felkészülési munkák 2023-ra, nyilvánvaló volt, hogy Vasseur nem idén varázsol pálcasuhintásra győztes csapatot az elmúlt években rendre mind a négy lábában megbotló, egykor ágaskodó lóból. Sokan azonban ezt nemigen akarják figyelembe venni, pedig jobb megbékélni azzal, hogy a most végbemenő változások – ideértve azt is, hogy azóta a stratégiai csapatot vezető Inaki Rueda talpára is útilaput kötöttek – a 2024-es és 2025-ös szezonok, de még inkább a 2026-ban kezdődő, új korszak szempontjából kritikus fontosságú, hogy azt már ne a Mercedes vagy a Red Bull hegemóniája jellemezze.

Ha igaz, amit az olasz sajtó ír – erre később még visszatérünk –, ezt a Ferrari legfelső vezetése, azaz Vasseur felettesei sem akarják tudomásul venni. A pocsékul sikerült bahreini szezonnyitó után azt bátran kijelenthetjük, hogy nem áll jól a Ferrari szénája:

• az SF-23-ról ugyan azt állítják, hogy minden korábbi problémát kiküszöböltek, újabbak ütötték fel a fejüket;
• ezek eredményeként a tavaly az év harmadáig bajnokesélyesnek tűnő Charles Leclerc már a szezon második versenyhétvégéjén rajtbüntetést kap, miután a vezérlőelektronikából máris ellőtte a csapat a büntetlenül felhasználható, két egységnyi keretet;
• a Ferrarival együtt szenved a Mercedes is, viszont az Aston Martin felzárkózhatott az olaszokra, miközben a Red Bull nyomát bottal üthetik.

Röviden ez a helyzet, ami miatt vannak, akik máris úgy néznek Vasseurre, mint a következő elbukott Ferrari-csapatfőnökre, sőt, az olasz Corriere dello Sport szerint Bahreinben ő maga panaszkodott arra többeknek, hogy máris feszültségek vannak csapaton belül, nem érzi jól magát, meg van kötve a keze, és így tovább. A Ferrari politikája ugyanis minden eddiginél szűkebb értelemben vett autonómiát biztosít neki – ami Vasseur esetében hatványozottan igaz, hiszen a Saubernél vezérigazgatói minőségben is dolgozott –, így:

• köteles jelenteni Benedetto Vignának, a Ferrari ügyvezető igazgatójának, akit az elnök, John Elkann pozícionált közvetlenül Vasseur fölé a hierarchiában, és máris nem mondható felhőtlennek a viszonyuk,
• hiába kért jelentést a csapat támogatói köréről, nem kapta meg, bár ez a jogkör már Binottót sem illette meg 2021 márciusa óta,
• és még kommunikációs kérdésekben sincs beleszólása, mivel a sajtófőnök a kommunikációs vezetőnek jelent, és nem Vasseurnek.

Amíg Binotto még valamennyire meg tudta védeni a saját, illetve mérnökei szabadságát, Vasseur korlátozott jogkörét és felhatalmazását máris összefüggésbe hozták azzal, hogy David Sanchez, a tervezőcsapat vezetője elhagyta a csapatot, és további szakemberek követhetik őt, mint például Enrico Cardile technikai-, valamint Laurent Mekies versenyigazgató – a híresztelések szerint Mekiesnek szintén Vignával gyűlt meg a baja.

Ugyanakkor ugyanarról az olasz sajtóról beszélünk, mely az elmúlt években minden egyes alkalmat megragadott arra (sokszor jogosan), hogy kritizálja, illetve rúgjon még egyet a Ferrariba, minden kudarcba fulladt verseny után a sárga földig lehordva a csapatot. Sajtószakmai, újságírói körökben éppen ezért szokták azt mondani, hogy kezeljük fenntartásokkal, ezzel együtt rögtön osszuk is el kettővel azt, amit olasz forrásból olvasunk.

Tényleg nincs baj?

Azt mindenesetre nehéz a fejlődés jeleként elkönyvelni, hogy alig két hónap után vannak jelek, amik máris azt sugallják, hogy kezd elmérgesedni a viszony Vasseur és a Ferrari között. Noha a francia ezt a Szaúd-arábiai Nagydíj hétvégéjét megelőző napokban, például a francia AutoHebdo hasábjain nyilatkozva próbálta tagadni, de sajnálatos módon a végsőkig kimért politikai korrektség olyan szinten beleivódott a Forma-1-es kommunikációba is, hogy nem lenne meglepő az sem, ha pusztán a PR-protokoll részeként tette volna meg, hogy publikus szinten lejjebb csillapodjanak a kedélyek.

„Még mosolyognék is, ha ezek az állítások nem lennének hatással a csapatra” – fogalmazott Vasseur.

Személy szerint engem nem érint, mert tudom, mit akarok elérni, és el is fogom. Johnnal és Benedettóval napi szinten beszélek telefonon, és tisztában vagyok vele, mit várnak el tőlem. Olyan erőforrásokkal és döntési jogkörrel rendelkezem, mint amilyennel máshol eddig még nem. Ez az igazság

– öntött tiszta vizet a pohárba, többek között az Elkann-nal és Vignával állítólagosan megromlott kapcsolatát illetően is. Ami pedig a személyváltozásokat illeti, azt amellett, hogy „elkerülhetetlennek” nevezte, azzal magyarázta, a mérnöki csapatban „vannak olyan emberek, akik nagyon közel álltak” Binottóhoz, és ezért inkább a távozás mellett döntenek, ám ez Vasseurt saját bevallása szerint nem zavarja.

Nyerhet még a Ferrari?

Persze, hogy igen, de az biztos, hogy nem ebben az évben. Olyan csoda ugyanis nem létezik, ami másfél évtizedet elfeledtet mindössze két vagy néhány hónap alatt. Annak idején, amikor 1979 és 2000 között élt hasonló, sokszor sokkal mélyebb hullámvölgyeket a Ferrari, akkor sem pillanatok alatt jött a siker – az akkor kétszeres világbajnok Michael Schumacher 1996-os érkezése után az ötödik szezon hozta meg a német, illetve a jól összeállított szakmai stáb kemény munkájának a gyümölcsét.

Hosszabb távon is azonban csak akkor garantált – vagy inkább esélyes – a siker, ha sikerül megőrizni a békét csapaton belül, és azt idővel tényleg harmóniává tudja faragni Vasseur. Amíg viszont a saját problémáikat és baklövéseiket, vagy éppen az olasz sajtó firkálmányait kell magyarázniuk, ez nem ígérkezik egyszerű feladatnak. Abból a szempontból iszonyúan nehéz helyzetben van a Ferrari, hogy befagyasztották a motorfejlesztéseket, így a hajtásláncot csak biztonsági (azaz megbízhatósági) okokból kifolyólag lehet piszkálni. Az eddig látottak viszont azt mutatják, hogy éppenséggel a teljesítménye és a megbízhatóság ötvözete az, amit nem sikerül kipréselni a motorból.

Erre még rátesz egy lapáttal az aerodinamika, amit megint csak van hová csiszolni, hiszen a 2022-eshez hasonlóan az idei év is azt mutatja, hogy gumikezelés tekintetében hátrányban vannak továbbra is a vörösök. Könnyű lenne azt mondani, hogy kapásból koncentráljanak 2026-ra, de még néhány teljesen sikertelen év legfeljebb az újabb széthúzásra lenne garancia, arról nem is beszélve, hogy Charles Leclerc és Carlos Sainz türelme is véges – avagy ők lehetnek a „Majd jövőre” c. sláger következő áldozatai?